Memento / Hol ember állott / Túl

Barnás Márton / Labancz Eszter Csenge / Labancz István

BARNÁS MÁRTON - Memento

Hagyjuk a ködös Albiont, ez a ködös Budapest jeles épülete, èvtizedek óta senki sem lakja, maximum az itt elhunytak szellemei, mivel èvtizedekkel ezelőtt egy bizonyos hatalom az ellene lázadókat itt kínozta meg, kegyetlenül, de úgy, hogy Poe és Lovecraft egyszerre sikított-ordított fel, aztán jött az új rend, a köznép uralma, a szó kvázi szabadsága (egyik szót sem ismerjük igazán, max ismerni véljük, de nem éljük), s mindent elfelejtettünk. Csak az igazságot ne felejtsük sohasem, mely az elmúláshoz bilincsel minket egy életre, suttogta Edgar, s elszállt Ferihegy irányába.

LABANCZ ESZTER CSENGE - Hol ember állott

Fölnézett és egy lelket látott, egy irdatlan nagy, kiüresedett lelket. Mely fakó szárnyát éppen bontogatta. Csoda, hogy nem nyomott semmi fontosat agyon a lehulló gyertyafényes vakolat. Valamiért az őzgerincre emlékeztette, meg egy kicsit Vietnámra. Dzsumbuj Dzsungel. A lélek gondolatainak az összevisszasága. Sírkő, valakinek a hamvainak a nyoma. Pedig Indiában a Tadzs Mahal szép volt. Mi változott benne? A szerelem szakítása. Lehullott egy papírsarka.

LABANCZ ISTVÁN - Túl

Túl mindenen,

egy kerítés állt ellenem,

a zár feszes,

utam rekedt: "- Rettenetes."

Ruhám szakadt,

bőröm sebes, sajog a kar,

hátam terhét,

mit nagy görnyedve vittem még,

- esőben sárt,

derűs fényben ragadt fűszált

fújt fel a lég, -

így hoztam célomhoz, feléd.

De, már üres a ház,

k

i

a

d

ó